Aki Magyarországon a turizmusból él, az általában sír. Igaz, sírnak a brókerek is, a pékek is, és valószínűleg az eszkimók is. A turizmusban dolgozók viszont annak ellenére sírnak, hogy évről évre több a fóka. Hogy is van akkor ez? Idejön a sok vendég, de nem költ? Vagy lehet, hogy nem azt kínáljuk neki, amit szeretne?

(az illusztrációt a Városkommunikáció blog Facebook oldaláról lőttük)

Havonta és negyedévente jönnek a statisztikai adatok a beutazó közönségről, az itt töltött vendégéjszakákról, az egyes szálláshely-kategóriák kihasználtságáról, külön a külföldi és belföldi turizmus számairól: és minden alkalommal meg tudjuk állapítani, hogy megvan a növekedés. Inflációt meghaladó mértékben nőnek a szobaárak a négycsillagtól felfele, korábban egzotikusnak gondolt országokból érkezik jelentős mértékű beutazó, mégis sírunk. Pedig +4 százaléknál nincs rosszabb szám bármilyen turisztikai statisztikai kiadványban. Hol a félreértés?

Statisztika nélkül is mérhető a zsongás: ha kimegy az ember bármilyen fesztiválra, vagy a legismertebb nevezetességekhez, egyszerűen roskadásig van külföldiekkel. Egy átlagos kellemes napos szombat délelőtt Szentendrén nem lehet gombostűt leejteni a promenádon, vagy a párhuzamos utcákban. A Várban a Halászbástyánál az éppen soros párszáz fős esküvői sokadalom elvész a turisták gyűrűjében. Hősök tere dettó. Bajcsyn a szélső sáv a felüljárótól az Andrássyig minden rendőri rimánkodás ellenére gyakorlatilag buszparkoló lett, néha kettő sorban is akár, és nem csak a városnézős, hanem külföldi rendszámú is bőven. Igaz lenne, hogy ezek az emberek nem költenek, csak fotózkodnak? Eljön a japán, de otthonról hozza a rántotthúst, és ajándékot sem visz haza?

Bemegy az ember az átlag szuvenírboltba, beszél az eladókkal, és mindenki sír. Hogy már a bögre se megy. Meg a mágnes is alig. Ott a sok gyönyörű (?) portéka, de nem viszik. „Ami 5 eurónál drágább, az nem kell”. Aztán bemegyünk egy-két másik boltba, és vidám arcok fogadnak. Nem panaszkodnak, van most vendég, vásárolnak is, persze azért ők is lekopogják, hogy maradjon is így. Mi lehet akkor a különbség e két kategória között?

Baromi egyszerű: a hozzáállás, és a fogyasztói igények ismerete, kiszolgálása. Nyilván nem mondtunk ezzel semmi újat. Mégis több az ellenpélda, túl sok minden igazolja ennek hiányát.

A helyzet az, hogy a magyar szuveníresek körülbelül háromnegyede ottfelejtette magát a nyolcvanas években. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez ugyanígy elmondható a magyar vendéglátóiparról általában. Egyszerűen elmúltak azok az idők, amikor halálosan túlárazott, rettenetesen gagyi holmit is lehetett teríteni. Ráadásul a mai kor turistájának van néhány egészen új, praktikus szempontja is, ami alapján ajándéktárgyat választ: felengedik-e a repülőre, nem futok-e ki a fapados jegyemhez járó 14 kilós keretből, berakhatom-e a mosogatógépbe, 40 fokon is mosható-e, és mihez kezdek vele ha hazaérek… A nyolcvanas években a hozzánk látogatóknak egy jelentős része nem nagyon tudta mivel összehasonlítani az itteni termékkínálatot és árfekvést, ergo minden jó volt neki. Aki viszont ma jön hozzánk, az tavaly Párizsban volt, előtte Egyiptomban, idén lehet, hogy éppen azért jön hozzánk, mert kicsit olcsóbb, de érdekes célpontot kíván választani. Figyelem, ez nem jelenti azt, hogy pénz nélkül ér ide! Viszont látott már nyomott pólót, emblémás baseball sapkát, vicces feliratos babaréklit,címeres gyűszűt és söröskriglit, és a gipszből öntött 3D hűtőmágnes sem nyűgözi már le. Ócska poén a fekete alapon „Budapest by night” is, bármilyen meglepő, ez sem nálunk volt először. Ezek máshol is vannak. „Been there, done that” – szokás mondani. Mit tudnak akkor a magyarok, azt mutassák meg!
Sok minden szépet tudnak, de eladni azt nagyon nem. Nézzünk be egy szabadon választott magyarországi látványosság környékén a boltokba. Csakis teljesen szomorú eladókat látni, roskadásig pakolt polcok között. Úgy ülnek ott néha, mint az Ázsia-Centerben a boltos kínaiak. Néha még az a hasonlóság is megvan, hogy nem széken ülnek, hanem egy kinyitható fellépő második lépcsőjén, és majszolnak is valamit. Igazi „bennszülött vagyok, alázz meg” pozíció. A betérő vendég meglát 274ezerféle terméket, esélye sincs áttekinteni mindet, maximum szemléz ezt azt, a szeme pont a leggagyibb, leghitványabb szarokon akad meg, nyugtázza, hogy nem itt fogja megtalálni a szent grált, meg különben is pont úgy néz ki a bolt, mint az előző kettő, aztán sóhajt és kimegy. A következő, aki belép, jó eséllyel azt hallja, ahogy a guggonülő eladó a bajsza alatt szidja az előzőt „ez mi a faszt bámult, köszönni meg én fogok…”. A turista sem hülye, ebből a hanghordozásból leesik neki is, hogy mire számíthat.
A jó boltot a sikertelentől pár apróság választja el: először is tévhit, hogy úgy kell kinéznie egy üzletnek, mintha átmenetileg az isztambuli bazár ott helyezte volna el az árukészletét a felújítás idejére. Ez a fajta balkáni meghittség egyre kevesebbeket vonz. A szuvenírboltosoknak nyilván marha könnyű dolguk van, nem sokat kell költeni árukészletre, a portéka java bizományban van ott, ha elkél, akkor a bevételből elég kifizetni a beszállítót. Ez sokakat csábít arra, hogy mindenfélét tartsanak: ezerféle mágnest, egy teljes falat csak bögrékből, retro lemezjátékokat, faceruzát fasündisznóban. Meglepő de igaz: azok a boltok, ahol kevés holmi van, de áttekinthetően és csoportosítva, egyszerűen jobban mennek. És az átlagárak magasabbak!

Persze ha az árut megtizedeljük, az még nem elég. Kell a boltnak egy hangulat, egy miliő. Nem kell, hogy küszöbtől a mennyezetig autentikus diófa lambéria legyen mint egy múltszázadi patikában, egyszerűen csak az a fontos, hogy valamitől más legyen mint a többi. Meglegyen az a pillanatnyi „jééé”, amitől a belépő vendég vásárlóvá válik, és ne letudni akarja a beszerzést mint a szupermarketben, hanem élményként megélni a felismerés és pénzköltés perceit. Legyen egy emlékezetes „valami nagy” a boltban. Mint a Palmettában a boltosok saját installációi. Mint az Opera Shopban az óriási diótörő baba. Legyen egy szép restaurált pedálos lemezautó, de csillogjon mint egy szalonautó. Legyen a boltban rendes fény és odaillő zene. Az eladó legyen érdeklődő, beszéljen nyelvet, ismerje a terméket, és tudjon róla többet, mint ami a talpára van írva. Legyen mindennek sztorija. „Ezeket a tányérokat egy fiatal hölgy tervezte, innen 15 kilométerre él, a gyed mellett döntött úgy, hogy megvalósítja önmagát, ő is egyike annak a feltörekvő ifjú közösségnek, aki új színt vihet a magyaros kultúrába, nem sok helyen talál ilyet, fontolja meg…” Ugye hogy mennyivel másképp hangzik, mint az, hogy „Nemtom, jár erre néha valami pesti csaj, berakja ide nekünk, volt már hogy adtam el belőle, végülis, ha úgy vesszük, magyaros ez is…” Karikírozottnak tűnik az utóbbi példa, de anonim boltlátogatáskor simán futhatunk bele ilyenbe is.
Amit ritkán mutatnak ki a statisztikák, az a visszatérő vendégek aránya. Hajlamosak vagyunk mi magyarok úgy tekinteni a turistára, mint egy egyszeri megtévedt emberre, akit most látunk először, és jó eséllyel utoljára. Nem csak magunk miatt, hanem mert majd a taxis úgy is átbassza, a csomagja úgy is eltűnik, olvassa majd otthon az újságban a galádul elpusztított szőlőbirtok történetét… és különben is, „Dubrovnik szebb, ha majd megteheti, ez is megint odamegy”. Éppen ezért ritka az, hogy szuvenírbolt esetében lojalitásban gondolkodna bárki is. Alig valaki ad névjegyet a termék mellé. Nincs honlapjuk, nincs címük, nem lehet őket újra megtalálni sem fizikálisan, sem virtuálisan, ha megint ide kívánna vetődni akár csak lélekben az egykori ügyfél. Tisztelet a kivételnek aki fenntart Facebook oldalt, vagy honlapot, vagy hírlevelet. Pedig az ajándéktárgy iparban sem lehetetlen a márkaépítés. Bízni kellene saját vonzerőnkben.